Igazságtalan tűnt ugyanazt várni a gödöllői kultúrházas előadástól, mint amit a KERO-féle, csúcson levő Operettszínház nyújtott – annál meglepőbb volt, amikor az előadás mégis felért a nagy elődhöz.
Miért is lettek volna illúzióink: vidéki művelődési ház, összesen két előadás a helyi színjátszó egyesülettől, ez pont úgy hangzott, mint egy tanév végi amatőr vizsgaelőadás a szülők, testvérek és nagymamák számára. A nézőtéren pedig valóban szülők, testvérek és nagymamák voltak, plusz iskolai osztályok – az előadás viszont felülmúlta minden elvárásunkat.
A magas színvonalat első körben az élő zenekar biztosította, akik jól szóltak, és adtak egy alapvető komolyságot az előadásnak, valamint a darabban szereplő diákzenekart is integrálták. A második meglepetést a színészek szerezték: mindenki szépen, erősen és pontosan énekelt. Bár némileg zavaró volt, hogy a főszereplők közül egyedül a Grace-t játszó Horváth Boglárka látszott a szerepének megfelelően középiskolásnak…
A rendezés nagyjából az általunk is látott, Somogyi Szilárd-féle operettes rendezést követte. Horváth Zoltán rendező jól tette, hogy nem akart furcsa ötleteket erőltetni a darabba (mint ahogy Fehérváron a Vörösmarty-színházban történt az állandóan színpadon levő komplett társulattal és az előrehozott fináléval…)
A darabot Monori Dominik vitte a hátán Tyrone szerepében. Elképesztő teljesítményt nyújtott: táncolt, énekelt, a nézőket megérintő drámai teljesítményt nyújtott, sőt ő volt a darab koreográfusa is. Márpedig táncból és táncosból nagyon sok volt, és a rengeteg táncos mindegyike színvonalas koreográfiákat, akrobatikákat mutatott be. Valószínűleg az volt a cél, hogy a lehető legtöbb gödöllői táncosnak adjanak bemutatkozási lehetőséget a színdarabhoz illeszkedően. Voltak itt hip-hop táncosok, akrobaták, pantomimes hölgy… Zseniális ötlet volt a Táncolok a járdán című hip-hop dalba a magyar néptáncot is beleszőni – mutassátok meg, mit tudtok! – és megmutatták, a két stílus meglepően jól működött együtt a színpadon.
Jónás Szabolcs ugyanazt az energiát és humort hozta ki Joe Vegas szerepéből, mint anno Kerényi Miklós Máté, pedig alkatilag nem is lehetne eltérőbb. Sírva röhögősen jó poénok voltak a jeleneteiben, például amikor a tinédzser lányok súgnak Rómeónak, de az nem hallja, ezért nyolcan egyszerre lesznek dühösek: „De ajkam, bazdmeg”…
Darabos Lili szintén nagyszerű Serena volt, ahogy a szégyenlős kislányból igazi nővé érett a darab során, a Nem volna játék első éneklése a darab egyik érzelmi fénypontja volt. Magyar Viktória pedig az L.A. előadásánál annyi fájdalmat és elesettséget vitt abba a dalba, hogy végül mindketten megsirattuk a halálát…
Voltak hibák is: mindig csak azok a szereplők voltak kihangosítva, akik az adott jelenetben szerepeltek, de az első előadás alatt a hangtechnikus mintha még nem tudta volna, mikor ki fog következni. Úgyhogy amikor egy szereplő bejött a színpadra és elkezdett beszélni, a hangtechnikus kapcsolt, és a mondat közepén hangosította fel őket…
Szintén nem tetszettek a szájbarágós részek: a szólóknál a pantomimes hölgy még külön elmutogatta a dalszöveget, Carmen Diaz halálát egy kigyulladó kereszt jelezte, illetve amikor a színpad elejére kirakott dossziéra nagy betűkkel kiírták, hogy az a Sors könyve… ezek feleslegesek voltak.
Az sem tetszett, hogy Serena és Nick szerelmes duettjébe a rendező belekeverte Carmen Diaz halálát. Az a dal egy pozitív katarzis kellene legyen, mi nézők szeretnénk teljes egészében átélni kettejük boldogságát (az Operettben az utolsó előadáson annyira átélhettük, hogy Veréb Tamás még egy óvszert is előhúzott, miközben az alsóneműs Jenes Kittit ledöntötte a lábáról…)
Összességében mégis nagyon kellemes meglepetést és nagyon klassz élményt szerzett az előadás az élő zenekarral, a sok táncossal, az alaposan végiggondolt és humoros rendezéssel, valamint a nagyszerű színészekkel. Mi csütörtökön láttuk és annyira tetszett, hogy jegyet vettünk a pénteki előadásra is… Nem tudom, hogy ezután mi lesz az előadás sorsa, lesz-e még műsoron Gödöllőn – érdemes lesz figyelni az egyesület Facebookot oldalát.
