680 oldal, 670 fotó, 31 életmű-interjú a Beatrice egykori tagjaival és munkatársaival – Bálint Csaba elképesztő alapossággal járta körül a zenekar történetét.

Bálint Csaba: Beatrice-dosszié

Ez a könyv is illeszkedik a szerző korábbi könyveinek sorozatába (Beatinterjúk 1-2-3., Roadlegendák 1-2. stb.), azokhoz hasonló életút-interjúk vannak benne a magyar beatzene hőskorának szereplőivel, akik tagjai vagy technikusai voltak a zenekaroknak. Az interjúkat összefogó téma ezúttal a Beatrice zenekar története az indulástól egészen a kilencvenes évekig.

A fotóanyag eleve elképesztő: a fülszöveg szerint 670 kép van a kötetben, ezek jó minőségűek, mindegyik a megfelelő interjúnál és témánál van elhelyezve, és mindegyikhez van leírás a szereplők felsorolásával és a kép kontextusba helyezésével.

A 31 interjú nyilván jelentős érték, már eleve nagy munka lehetett ennyi releváns szereplőt előkeríteni és megszólaltatni. Sima olvasmányként viszont kicsit sok, már a könyv közepénél is mindig elvesztettem a fonalat, mert szinte mindenki gyerekkorában kezdett zenélni, kamaszkorában csinált középiskolai zenekart a haverokkal, majd huszonévesen lett Nagy Feró meghívására a Beatrice tagja…

A valóban egyéni sztorik az érdekesek, ezek a szerző korábbi könyveiben is mindig erősek voltak: az „előzenekari kapcsolót” Nemes keverőpultján felfedező Vedres Joe, a dobolást a P. Mobil kedvéért leegyszerűsítő Donászy Tibor, Katona Imre átfogó Rockszínház-sztorija, a könyvben ifjú rajongóként felbukkanó Kozsó…

Az interjúk viszont összességében nagyszerűen kirajzolják a Beatrice sztoriját – kivéve a legelső fontos fordulatot, ez szerintem a könyv legnagyobb hibája: nem igazán látunk bele, hogyan „vette át” Feró a Beatricét. Amikor adott volt a jól működő, sikeres lányzenekar, ahogy Csuka Mónika meséli: megnyílt előttük minden ajtó, de Feró volt a pasija, aki sustorogni kezdett a fülébe, majd a kilépő lányok helyett már fiúk érkeztek, majd Mónika zenekarvezetőként hátrébb lépett… A beszélgetések során Yoko Ono neve nem merült fel?

Később már nem volt ilyen hiányérzetem, a szereplők a zenekar körüli összes konfliktust és fontos történetet körbejárják, elmagyarázzák, értékelik: a zenekarról elterjedt hazugságokat, a koncertek lemondását, Erdős Pétert, hogy milyen szegények voltak, és látható a zenekarok tagsága közötti állandó jövés-menés is.

A könyv legnagyobb erénye, hogy az interjúalanyok mondanivalója összekapcsolódik, a történetek egymást erősítik. Többen is elmondják például, hogy Feró milyen jó zenekarvezető volt: a döntéseket ő hozta meg, de mindenkit érdemben meghallgatott, mindenkinek lehettek jó ötletei, hogy milyen sokat és milyen szigorúan gyakoroltak, mégis családias volt a hangulat, és milyen jól érezték magukat a Beatrice tagjaként. Az öreg Ferót bőven van miért kritizálni, de a fiatalról itt 680 oldalon keresztül egy rossz szava sincs senkinek, mindenki szeretettel és tisztelettel beszél róla.

Ahogy a borító is ígéri, a könyvben 1992-ig van elbeszélve a Beatrice története. Van a végén egy filmes áttekintés is, ebben a szerző bemutatja és értékeli Nagy Feró filmszerepeit – viszont a Ford Fairlane lehet, hogy egy mondatnál többet érdemelt volna, ha már Feró egy nemzetközi bukásból egy pici országban, csak a szinkronnal legendás sikert csinált…

+ érdemes megnézni a könyv Facebook-oldalát, mert van rajta egy csomó részlet kedvcsinálónak